Legendák keringenek belterjes villanykari szubkultúránkban régi qpákról, igazán tökös legényekről, eltűnt qpázókról, gyors visszatérésekről, nagy teljesítményekről. Nézzük, mik a lehetőségek a jelenben a leendő jövőbeli legendák elkövetésére.

23:00-ra kellett érkezni a konténerhez. Egész sokan voltunk. Mindent, amit nem akartunk, vagy nem vihettünk magunkkal, behetehettük egy nagy dobozba, megőrzésre.

A járművünk egy igazi, hamisítatlan Ikarus csuklós busz volt. Bérelt különjárat. Szék nem jutott mindenkinek, de mindenkinek jutott ülő- vagy fekvőhely.
A busz elejében X és TSW rendezők egyeztették a GPS koordinátákat a fiatal buszvezetővel, és jól hátraküldték a fejét kíváncsian a vezetőfülkébe dugó tököslegény(eke)t.
Ajtócsukódást jelző csengő, ajtócsukódás - éljenzés, elindulás. Északnak.
A hangulat kellemes, barátságos, hangosan beszélgetős, röhögős. A sok pizsama, alvósmaci és pokróc átlagon felüli pamutmennyisége egészen barátságos, puha hellyé tette az amúgy rideg belsejű, ódivatú utasszállítót. Az üzemanyag (szesz) lassanként kiosztásra került: két emberenként egy üveg "Hajós szeszes ital", de azért került elő sok más egyéb, jóval igényesebb alkohol is a fedélzeten. Bár azt az ihatatlan rum-utánzatot igazából tényleg bármilyen más alkohol überelte... A hangulat így aztán szép lassan emelkedett, hangosan-éneklős-röhögősbe, más gépjárművezetőknek kihajolva-integetve-köszönősre.
Lassan elfogytak a fények, elhagytuk Budapestet. A hangulattal továbbra sem volt gond, viszont lassanként elkezdtük fürkészni, merre is lehetünk. Néhány apróbb település, összesen kb 1 óra utazás után először állt meg a járgány a vaksötét nagy semmi közepén ajtónyitás céljából. De most csak az első ajtó nyílt, és két emberrel kevesebb lett a buszon. Éljenzés, össznépi köszönés, továbbhajtás.

A furcsa az volt, hogy két település között mindig viszonylag rövid, (fél)kilométeres nagyságrendű távolságonként álltunk meg, és tettük ki egymás után a párocskákat.
Helyileg Tinnye, majd Perbál és Zsámbék, amiknek a nevét sikerült elkapni a sötét éjszakából. Meglepő volt, hogy volt olyan pár, akitől Zsámbékon szabadult meg a fegyencjárat.
A Zsámbék utáni részen is igen sűrűn pakoltuk le az embereket, és itt azért már kezdtünk fogyatkozni rendesen, a maradék néhány csapat tökös képviselője (AZÉ, Impi, FFF, GI, hiPPPi, PPL ...) egyeztetgette egymás között, hogy ki legyen az éppen következő leszálló. Dióék pl. hárman azt találták ki, hogy megbújnak a leghátsó ajtó lépcsőlejárójában egy pokróc alatt, hátha nem veszik észre őket, és legendát írhatnak.

Ekkor került ránk a sor, az FFF nevű csapat és az Impi két tökös legényére.
Leszálltunk az útszélre, és a busz továbbhajtott. Nagy csönd lett. A busz távolodó zúgása csak tovább mélyítette az éjszaka némaságát. Nagy volt a kontraszt a fedélzeten tapasztalható motorhang és sebesség és a hirtelen beállt nesztelenség és mozdulatlanság között. Hiába kezdtünk el gyalogolni, azt éreztem, hiába, szinte álltunk a megelőző 1,5 óra haladási tempójához képest.
Jobbra messze fények látszódtak, de egy határozatlan behatolási kísérlet után az árok mögötti kukoricatáblába a séta mellett döntöttünk az úton, mivel igen messze elöl előttünk valami apró fényt vettünk észre. Úgyhogy elkezdtünk gyalogolni. És aztán csak mentünk, és csak mentünk... Közben beszélgettünk halkan, megismerkedtünk egymással (mivel a párválasztás nagymértékben a véletlen műve volt), kifejtettük egymásnak a helyzet valószínűtlen volta felett érzett meglepődésünket. Mert hiába tudja az ember előre, hogy mire vállalkozik, azért tényleg ott állni pizsamában, macival a kézben a derengő holdvilágban a puszta kellős közepén az útszélen - az azért egész más.

És közben gyalogoltunk, csak gyalogoltunk, és lassan, nagyon lassan kezdett közeledni, nőni az a bizonyos fény.
De még a fény elérése előtt új építésű családi házak tűntek fel az út baloldalán lévő fasor mögött, de lakóknak nem sok nyoma látszott, így végül továbbmentünk.
Lassan, még mindig a fény előtt, elértük utunk első buszmegállóját. Igazából ez fodulópont volt, mert szépen fel volt tüntetve a menetrenden azmenetrend-hálózat is, amiről nyilvánvalóvá vált, hogy hol is vagyunk: a megálló neve Páty-újtelep, és az út Pátyon majd Budakeszin át Budapestre vezet. Mondjuk, túlságosan sokkal ettől nem lettünk okosabbak, de legalább már kevésbé éreztük elveszve magunkat.
Pátyra beérve egyből találkozunk az éjszaka egyetlen idegenével: láttuk, hogy jobboldalt a tüzép portásházikójában világított a pilács, így bezörögtünk a lapun, hogy információt kérjünk. A szimpatikus középkorú férfi megjegyezte, hogy látott másokat is már lefelé sétálni az úton, majd azt javasolta, hogy sétáljunk csak tovább, át Pátyon, egyenesen be Budakeszire. Csak kb. 10km, és onnan már van éjszakai busz, ami bevisz minket Pestre. Örültünk a frissen szerzett tudás nyújtotta biztonságnak, és megköszönve tovább ballagtunk. Kb. fél kilométer megtétele után jutott csak eszünkbe, hogy a nálunk lévő literes vodka fejében akár meg is kérhetnénk az illetőt, hogy vigyen már be minket Budakeszire, ha úgyis olyan "közel" van. Jó ötletnek tűnt, de valószínűleg hiba volt visszafordulni. Ugyanis a fószer sajnos nem vitt el minket, ellenben utolértek minket a hiPPPi tökös lányai. Így egy időre társaságunk lett. De csak egy időre, mert ők úgy döntöttek Páty közepén, hogy elmennek jobbra, Biatorbágy irányába, és majd stoppolnak az autópályán. (...) Ha mi nem mentünk volna vissza még az előbb az emberünkhöz, akkor valószínűleg simán elkaptuk volna azt a furgont, ami így csak 50 méterrel bár, de még előttünk fordult be erről a jobbos útról, és így nem tudtuk már leinteni. A dolog azért volt frusztráló, mert míg négyesben sétáltunk Pátyon, jött egy autó hátulról, csakhogy tele volt qpázóval, így aztán nekünk már nem állt meg, és még röhögtek is benne rajtunk. Ergo, a furgonon, amiről a bekötőútnál lemaradtunk, tuti nem volt qpázó, mivel ugye nem "mögülünk" jött, hanem egy qpázó-mentes útszakaszról. Szóval rájöttünk, hogy ezt beszoptuk, mert minden járgány, ami mögülünk fog jönni, vagy felvett már utasokat, vagy unja már a sok pizsamában, macival stoppoló hülyét, és úgysem fog már megállni.
Nem baj, legalább a lányok már nem zavartak be a közös döntéshozatalba, mi tovább folytattuk az utunkat, egyenesen, az eredeti tervnek megfelelően. Lassan rájöttünk, hogy Páty egy nagy hegy aljába épült, így a főútján gyorsmenetben végiggyalogolni izzasztó dolog. Szuszogtunk, hajtottuk egymást, de azért nem adtuk fel. Közben néha jöttek autósok, ilyenkor integettünk veszettül, de egyik sem állt meg. Pontosabban, egy megállt: csakhogy ez egy taxi volt, és szembe jött, éppen útban hazafelé. Mondanom sem kell, hogy éjjel 1-2 körül, pénz hiányában ő sem vitt el minket. Lassan vége lett Pátynak, még leellenőriztük a faluvégi csárdát, de csak a biztonsági fény világított bent, ember már nem tartózkodott benne. Azért meglepő volt, hogy egy fia emberrel sem találkoztunk az utcán, sem pedig kocsmát nem láttunk.
Az út még mindig monoton emelkedett, de már lankásabb, jóval elviselhetőbb volt, mint bent a faluban. Próbáltuk tartani a jó tempónkat. Újra a sötétben gyalogoltunk, csak a Páty előttihez képest annyi különbséggel, hogy mostmár nem kukoricatábla mellett, hanem erdőben, és nem egyenesen lefelé, hanem kanyargósan, felfelé. A sötét mondjuk azért elég relatív fogalom. Kellő idő alatt egész jól bír alkalmazkodni hozzá az ember szeme, és mivel ekkor pont nem sokkal telihold után volt, relatíve egész jó megvilágításban meneteltünk. Mindez akkor vált számomra nyilvánvalóvá, mikor egyszercsak menet közben tényleg koromfeketeség lett - az út fölé benyúlók fák árnyéka miatt. Érdekes élmény volt rájönni, hogy "igazából nincs is sötét", és észrevenni a saját, meglepően éles árnyékomat is a holdfényben.
Az út ezen részén sokat beszélgettünk plédául a Mátrixról (a qpaprogramról). Egy hatodéves, tavalyi rendező, és egy vegyészkaros elsős (merthogy az volt a srác) optimális táptalaja volt a bőséges beszélgetésnek. Egy-két autó jött itt az erdőben is, és próbáltunk kidolgozni már koreográfiákat, módszereket, hogy hogyan, mivel lehetne a leghatékonyabban megállásra bírni őket, de úgy látszik, nem voltunk elég ügyesek/szexik/normálisnak kinézők, mert továbbra sem állt meg senki a kedvünkért.
Egy másik közösen leszűrt tanulság ezzel a nagy gyalogtúrával kapcsolatban az volt, hogy érdekes dolog, hogy manapság csak úgy dobálózunk a sokszáz kilométerekkel, 20 km már csak egy köpésnyi a 21. század emberének. Ezt hozza magával a gépesített világ. Aztán egyszer az emberfia szembetalálja magát tíz kilométerecskével, és egész meglepődik rajta, hogy gyalog mekkora út is ez. Régen ennek a többszörösét is lenyomták az őseink oda-vissza, csakhogy eladhassák a nagyvásárban, amit  termesztettek. És persze nem vitte senki helyettük a barackot/bort/hímzett terítőket.

Hosszas-hosszas menetelés után, melyben lassan bár, de azért érezhetően fogyott az energiáink, még annak ellenére is, hogy az út emelkedése időközben ismét negatívba fordult - megláttunk ismét egy kis távoli fényt. Ez igen jó érzés volt, mert tuduk, hogy már nemsokára megérkezünk a BKV hatósugarába, és véget ér a történet tuajdonképpen izgalmasabbik, de egyben fárasztóbbik része. Tehát egy kis idő múlva megérkeztünk Budakeszire, ahol jobbról egy szépen kivilágított autókereskedés köszöntött minket, mint a civilizáció abban a percben legkifejezőbb megtesítesítője. Kicsit továbbhaladva találkoztunk utunk első "utcai" emberével: egy sráccal, aki az út másik oldalán egy buszmegállóban várt. Bulizni volt itt Keszin, és már egy órája várta, hogy jöjjön egy járat. Megtudtuk tőle, hogy ekkor 3 óra volt, és, hogy már nem messze, baloldalt lesz a várva várt buszpályaudvar. Örültünk, végülis minden menetrendszerűen történt, úgy, ahogy elterveztük.

Megtaláltuk a pályaudvart, a BKV felirat a kis állomásépületen végleges engedélyt jelentett számunkra a séta befejezésére, és egy jól megérdemelt üldögélésre az útpadkán. Ennek keménységét azonban nem is kellett sokáig tűrnünk. Menetrend szerint 3:23-kor indult innen a következő éjszakai a Moszkva-térre, ennek megfelelően 3:10-kor érkezett is a busz, aminek kényelmes ülésein folytathattuk tovább immár a várakozást.
A busz amúgy üres volt, egy alvó leányzótól és három lassan összegyűlő, BKV-s soförtől eltekintve, akik velünk ellentétben a busz elejében gyűltek össze, és láthatóan jól ismerték egymást.
Ekkor egyszercsak feltűnt a busz felé közeledvén az utcán az a három fő, akik megkírséreltek legendát írni azzal, hogy elbújtak még a csuklósbusz hátsó lépcsőjén, így próbálván elsőként visszajutni a qpa főhelyszínére. Ezek szerint nem jött össze nekik - oda a legenda. Még tettem egy gyors, bár valljuk be, erőtlen kísérletet arra, hogy rávegyem a sofőrt, induljunk el gyorsan, még mielőtt ideérnek, de nem igazán jött össze. Így aztán rövidesen már öt elcsigázott qpázó várakozott a busz hátuljában az idulásra. Ez, hogy többen lettünk, azért nem volt egy szörnyű dolog, sőt. Jól jött a beszélgetés, az élémények, vélemények megosztásának lehetősége. Az első buszmegállóban Budakeszin felszállt még egy újabb egy qpa-társ is, így végül hatan érkeztünk a Moszkva-térre, meglepően kevésnek tűnő idő után. Innen a 960-assal folytattuk utunkat a Móricz Zsigmond körérre, már valahogy kevésbé egységes ülésrendben, néha már el-elbóbiskolva a pokróc alatt. Azért ne felejtsük el, hogy a Moszkva téren van még élet hajnali 4 felé, vérbeli pláza-cicák és kísérő kanjaik megjelenése természetes jelenség ezen a városrészen ilyenkor. Azt se felejtsük el, hogy továbbra is pizsamában voltunk, alvósmacikkal, tehát érdekes jelenséget szolgáltattunk a buszon velünk közösen utazó többi embernek. No nem mintha meglepő dolog lenne ez egy qpázó esetében.

A Móriczról már gyalog mentünk, és végül 4:15-kor, kb 16-dik csapatként érkeztünk vissza a qpa főhelyszínére, a rendezői konténerhez.
Azért meglepő volt látni, hogy milyen sokan érkeztek meg előttünk. Pedig azt hittem, a lehetőségekhez képest ügyesek voltunk. Ez, mondjuk, lehet is, hogy így volt, csak akkor valószínűleg mások jobb lehetőségeket teremtettek a maguk számára.
Pl. a BMF Allstars állítólag autóval követte a csuklós különjáratunkat, és Xtrykyx elmondása szerint "érdekes volt, mikor az első leszállók mellett egyből megállt egy autó, hogy >>ti kik vagytok? ja, ti nem azok vagyok!<<, aztán elhúzott". Ebből sok tanulságot le lehet vonni, külsős csapat, értik-nem értik a lényeget, satöbbi.
Az is meglepő volt, hogy a hiPPPis lányok is már több mint egy órával előttünk megérkeztek, pedig Budakeszin a buszmegállóban a csávó azt mondta, hogy szerinte ők megszívták azzal, hogy Biatorbágynak mentek. Hát éppenséggel előfordulhat, hogy megszívtak valamit, de előttünk értek oda, és itt ebben mérték most a tökösséget.

Hivatalos végeredmény, biztos rendezői információk és egyéb beszámolók, történetek hiányában több spekulációra nem vállalkozom, ha Xtrykyx elküldi a kért dolgokat, majd frissítem vele a cikket.

Sokat beszélgettünk Budakesziről befelé jövet a busz hátuljában a pro és kontrákról a tököslegénnyel, mint próbával kapcsolatban. Jobb lett volna zárt furgon hátuljában, a rendezőktől elszigetelve, mert akkor fogalmunk sincs róla, hogy hol és mikor tesznek ki minket. Jobb lett volna ez talán még azért is, mert nem fért volna be annyi ember, és így több furgon kellett volna. És akkor már az a több furgon úgyszintén több, egymástól távoli helyre is mehetett volna kitenni az embereket, így nem lett volna akkora qpázó-sűrűség az egyes utakon, ami azért igencsak befolyásolta most az egyes csapatok esélyeit. Az is felmerült, hogy talán mindegy is, hogy tudjuk-e, hogy hol raknak ki minket, vagy nem, mert valószínűleg ettől függetlenül úgyis a legközelebbi fény irányába indul meg az ember, ahol meg már meg tudja szerezni a fontosabb információkat. Mondtuk, hogy az ideihez azért annyira nem kellett most tökösnek lenni, nem volt olyan "legendásan nagy kihívás" szaga a dolognak. Bár ha meg Kecskemétnél meg Veszprémnél teszik ki az embert, akkor tényleg nagyon sok idő lesz, mire visszajutnak a legények.

Végsősoron szerintem ez is egy olyan dolog, mint úgy általában a többi a világban: ha nagyot akarunk alkotni, nagyot kell hozzá vállalni. A döntés persze a rendezők kezében van. Úgy gondolom idén ők egy kompromisszumos, biztonságos megoldást válaszottak, de ezzel együtt azért egy sikeres program kerekedett ki a dologból.

Mint elsőként részt vevő a tököslegényen, számomra élvezetes volt, és másnak is ajánlom, aki szereti kipróbálni magát szokatlan helyzetekben.

HIVATALOS INFORMÁCIÓ HIÁNYÁBAN EZEK CSAK BECSLÉSEK:

Az útszakasz, ahol kitették az embereket
Ami utat mi ketten gyalog megtettünk